Screw you!

Múlt szerdán végre megszabadítottak a csavaromtól! Minden a tervek szerint ment, sima ügy volt, csak lényegesen tovább tartott annál, amire számítottam. Bruttó egy órán át dolgoztak rajtam, igaz, ebben a lidokain is benne volt. Ez mondjuk egy kevésbé kellemes mozzanata volt a műtétnek, mivel az idegek, ahova az injekciót adták, vastag és kemény hegszövettel vannak körülvéve. Sziszegtem is kicsit, amikor belémdöfték a tűt, utána pedig hosszú percekig vékony patakocskákban folyt a vér a lábamból.
Ezután előkészítették a röntgent, letakartak, beöltöztek, rámkötötték a pulzoxit és indult is a móka. Belibbent az orvosom és megkérdezte, hogy miért vagyok ideges, amikor az amputáció egy gyors és fájdalommentes művelet. Rá is kérdezett, hogy hol vágjon, tőből, félbe vagy épp csak egy kicsit a végéből. Nagyon vicces ember. Ez a kicsavarozás amúgy úgy zajlik, hogy levágnak a csontig, megkeresik a csavar fejét és egy csavarhúzóval kihajtják. A csontnál megint felszisszentem kicsit és látszott a pulzoxin is, hogy nem hisztizek, mert az amúgy hatvanas pulzusom 80 lett :-) Kaptam még pár adag lidokaint és ezután kezdődött a bűvészkedés. Elindították a röntgent és hosszú, legalább 15 perces szöszmötölés-matatás-kapirgászás után szóltak, hogy már jön a csavar kifelé. Meg is kaptam a kicsikét, először frissen-véresen megmutatták, ahogy azt egy nehéz szülés után illik, a műtét után pedig lemosva-becsomagolva a kezembe kaptam.
Figyelmeztettek, hogy a csont még mindig nincs teljesen összeforrva, úgyhogy azt a magassarkút, amiben jöttem, egy időre felejtsem el, sőt, pár napig térjek vissza a hőn gyűlölt gyógycipőhöz. Hazafelé a lidokain kb félúton kiment a lábamból, innentől vicces volt az élet úgy három napon keresztül. Eddig tartott a fájdalom, ezután még olyan 2 napig éreztem a csontomat, két napja pedig az égvilágon semmi bajom. Egy 2-3 cm-es vágásom van, 3 öltéssel összevarrva. A gyenge képzelőerejűek kedvéért csináltam egy vérmentes és gyerekbarát illusztrációt arról, hogy hol volt a csavar.
A műtét óta a lábujjam rengeteget lappadt, a korábban oldalt lévő heg az ujjam tetejére vándorolt. Időközben az utolsó seb is teljesen bezáródott, így mostmár minimál kötéssel járom az utam. Ha így folytatja, januártól egyáltalán nem fogom kötözni :-)

Begyógyult

Nem akarom elkiabálni, de elkiabálom: úgy néz ki, hogy begyógyult az utolsó sebem is!!! Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy már nincs ott, hanem a seb felületén egy nagyon-nagyon vékonyka bőr van, így a kötés már egyáltalán nem ragad bele, viszont zuhanyozáskor azonnal felpuhul és újra seb lesz. De a másnapi zuhanyozás előtt újra szépen lejön a kötés és szép száraz "seb" fogad. Mostmár nagyon ordas dolognak kell történnie, hogy ez elromoljon, de nem fog semmi ilyesmi történni! A héten az enyhe magassarkat is teszteltem egy állásinterjú okán, és - bár fájdalmas volt - jól bírtam.
A lábujjam és a bokám mozgása is kezd visszaállni (a merev talpú gyógycipő miatta a bokám is furán mozgott járás közben), mostmár néha akkor sem sántítok, ha nem figyelek oda, ha pedig odafigyelek, szinte teljesen jól megyek. A lépcsőn lefelé nehéz még, mert ott, ha nem sikerül úgy lépnem, hogy a lábujjam túlérjen a lépcsőfok élén, akkor lelépéskor lábujjhegyezés van, és az fáj. Dehát ez legyen a legnagyobb baj, ugye :-))
3 nap múlva jelentkezem, akkor már csavartalanul!

Szövetségbe forrva

Szépen összeforrt a csontom, ezt mutatta a múlt keddi CT, a dokim elő is jegyzett csavartalanításra. Azt mondta, erre a hétre szervezi, végül november 30. lett belőle. Nem bánom, ez a hét elég valószínűtlennek tűnt, ismerve a kórház tempóját, a jövőhét miattam lett volna esélytelen, így az azutáni hét szinte ideális. A két seb közül az egyik közben begyógyult, aminek nagyon örülök. Még nagyon vékonyka rajta a bőr, ezérz a kötözésnél még azt is ki kell szépen párnázni, de legalább begyógyult. Újabb lépéssel távolabb a rettegett bőrtranszplantációtól. A másik seb is alakul, a sebészem tapsikolt örömében, amikor meglátta. Addig tépkedték róla a sebet, amíg szépen vérzett, ez azért fontos, mert nem akarunk újabb szövetnekrózist, ezért mindig élő szövetnek kell felül lennie. Ez egy nem túl kellemes művelet; mivel a lebeny elhalása után maradt seb elég mély, és újabban kezd az érzéketlenség eltűnni, pont olyan érzés, mintha elevenen megnyúznának. A jó hír, hogy ezt itthon már nem kell csinálnom, amikor pedig legközelebb ilyenre vetemednek, szépen el lesz érzéstelenítve a lábujjam.

A jogsegélybiztosításom nem szolgált jó hírekkel; Svájcban nemcsak a fogyasztóvédelem szar, de a jogrendszer sem az áldozatot védi. A lényeg, hogy tökmindegy, hány gumikesztyűt és gumicsizmát felejtettek bennem, hány hónapig kaptam ugyanazt az antibiotikumot, bármi eredmény nélkül, hányszor cseszték el a műtétemet; amíg én, a beteg, nem tudom bizonyítani, hogy az orvosok valamit rosszul csináltak, addig semmi esélyem. Ez olyan szinten abszurd, hogy szavaim sincsenek rá, így nem is pazarlom rá a sorokat, hagyom, hogy mindenki levonja a levonnivalót. Én, a beteg, aki lehetek hegesztő szakmunkás, tehenészlány, orvos, buszsofőr vagy szakács, bizonyítsam be, hogy az orvosok nem azt tették az adott helyzetben, amit a szakma szabályai diktáltak.

Egy aktuális fotóval búcsúzom és hagyom a tartalmat ülepedni.

11 hét

Így néz ki 11 hetesen az ujjam. Az elhalt rész próbál elválni lassan, őszintén megmondom, nagyon félek, hogy mi van alatta. Alul egy nagy bumszli van, tetején valami nagyon vékony és gyenge seb-félével, ami minden egyes kötéscserekor lejön és engedi ki a sebváladékot magából. El nem tudom képzelni, mi lehet ez, én már vadhúsra gyanakszom, mert sokkal púposabb, mint a környezete és másképp is viselkedik. A donor-sebhely jelenleg kűkemény és amikor megnyomogatom, fáj és végigszalad az ujjamon ilyen áramütés-szerű érzés. Gondolom, valami hülye ideg. A második és harmadik ujjam töve is merev és fáj. A talpam már teljesen tönkre van menve ettől a gyógycipőtől. Türelem...

2 hónap

Holnap lesz 9 hete, ma pedig 2 hónapja, hogy megműtöttek. Lassan alakulnak a sebek, szépen hámosodnak és egyre kisebbek. Az ujjam alsó fele (amin járok), sajnos továbbra is teljesen érzéketlen, így csak remélhetem, hogy nem lépek vele rajzszögbe, cigarettacsikkbe, darázsba, stb :-)
Az ujjam határozottan rövidebb, viszont ami lejött a hosszából, azt pótolja a vastagsága :-)) Ennyire kicsik már a sebek, viszont a bal lábfejemen is ilyen csinos kiütések lettek...
Disclaimer: a nagylábujj-körmeim a műtétek miatti elszíneződések miatt néznek ki úgy, mintha piszkosak lennének, ezeken csak az idő (olyan kb egy év) segít. Ahogy kinéz, egész csinos szabóbütykeim is kerekednek, a jobb lábamon lévő fáj is, mint az állat, ami nem csoda, hiszen egy éve a talpélemen közlekedem.
Azt hiszem, a doki elégedett lesz csütörtökön. Ha minden igaz, a két hónap lejárta után a gyógycipőt is eldobhatom, feltéve, hogy a rendes cipőim rámennek a virsli-ujjamra.

Maradok becsavarodva

Huhh. Nem műtenek meg. A csavart még nem tudják kivenni, mert lassan gyógyul a csont és azt nem akarjuk, hogy újra eltörjön. A jó hír, hogy gyógyul. A lebenyhez egyelőre szintén nem nyúlnak, mert mintha új hám lenne az elhalt rész alatt. Figyeljük és reménykedünk. Az orvos szerint képes lesz ez a borzalom magától behámosodni, csak nagyon-nagyon lassan. Szóval türelem továbbra is, 6 hét múlva pedig CT és remélhetőleg csavartalanítás.
Addig kenhetem szteroidos kenőccsel az allergiás kiütéseimet.

Allergia

Az allergiateszt befejeződött és - ugyan a hivatalos megbeszélés még nem volt meg és papír sincs még - az eredmény a lehető legrosszabb lett. Allergiás vagyok a titánium leggyakoribb ötvözőanyagaira, valamint a csontcement egyik összetevőjére és a gentamicinre. A titánium maga nem jelzett be, de a szakirodalomban utánaolvasva az lett volna a csoda, ha bejelez.
Állítólag feltételesen lett egy műtéti időpont foglalva valamikorra, de hogy tényleg lett-e és mikorra, azt nem tudni, így azt sem tudom, hogy hol leszek négy nap múlva, itthon, Magyarországon, vagy kórházban. Lássuk be, merészség 4 napra előre tervezni...
A lábujjam ma így néz ki, a fekete részből feketés váladék csordogál, ez a videón jól látszik a kötésen átütve.

Ebből még bármi is lehet

A szeptember elsejei kontrollon szokás szerint semmi újat nem tudtam meg, kivéve, hogy a lebeny és a mellette levő terület elszíneződése - amire 27-én az ügyeletes plasztikai sebész azt mondta, hogy a gyógyulás természetes velejárója - azt jelenti, hogy szerencsésen elhalt a lebeny csücske. A bőrátültetéssel várni kell emiatt, mert az orvos tudni akarja, hogy mennyit kell kimetszeni a lebenyből, illetve hogy kell-e újabb lebenyplasztika. Viszont egyiknek sem áll neki, amíg a titánium-allergia ügyében nem kapunk egyértelmű választ. Végre sikerült bőrgyógyászéknak felfogniuk, hogy mi a baj a december 2-i időponttal és behívtak most péntekre (tegnapelőttre). A következő héten mindennapra jut egy vizsgálat és 13-án megkapom az ítéletet.
Ezzel csak az a gond, hogy október 3-án munkába kéne állnom az új munkahelyemen, ami - bármelyik műtétre is kerül sor a háromból - így lehetetlen, még akkor is, ha 13-án megműtenek (nyilván nem fognak, annál is inkább, hogy 14-én utazom haza).

Ijedség

Tegnap kötözéskor gondoltam, kéne egyet fotózni (mostmár nem fotózom naponta a lábamat) és utólag vettem észre, ahogy a képet nagyítgattam, hogy egy fémdarab lóg ki az egyik fedetlen, nyers húsos részből. Felhívtam gyorsan az ügyeletet, ahol azt mondta a doki, hogy jó lenne, ha bemennék, mert lehet, hogy semmi rossz, de ezek a mikroklippek ok nélkül nem szoktak a felszínre jönni és látatlanban nem meri azt mondani, hogy várjak nyugodtan. Bementünk, be is hívtak gyorsan, kibontottam a kötést és akkor kezdődött a fejvakarás. Többen is megkérdezték, hogy hol volt a műtét és mikor látta ezt utoljára orvos. Szegény ügyeletesek, sosem láttak még ilyet, nem is igen mertek hozzám nyúlni, amíg a plasztikai sebészetről le nem jött valaki. Addigis megröntgeneztek, kérdezték, hogy mióta ilyen fekete, miért ilyen dagadt, stb-stb. Egy ott készült képpel kedveskednék most, a körmömön látható barna trutyiért elnézést, ilyeneket kezd kiengedni magából a sebem, amikor nincs bekötve (gondolom a kötés alatt is, csak az a kötésen landol, ugye). A fémdarab jól látszik, a lebeny alsó széle alatt kandikál ki a húsból. A plasztikai sebész ügyesen kiszedte és már jöhettünk is.
Ami még tegnap feltűnt - túl azon, hogy a lebenyről, mint egy vízihulláról, elkezdett lefoszlani a bőr -, hogy az egész lebeny lejjebb csúszott. Szépen fel volt varrva a körmöm mellé, most viszont, amióta az a varrat kiesett, csúszik lefelé. Jól látszik ez, ha a mai képet összehasonlítjuk az egy hónappal ezelőttivel. Viszont oldalról már sokkal-sokkal szebben néz ki! Ilyen volt és ilyen most.

A véres részletek

Megkaptam a kórházi számlát. Elég részletes, hogy finom legyek. A következő dolgokat tudtam meg belőle, többek között (4 oldalból mazsoláztam össze az érdekességeket):
- 190 percig tartott a műtét
- 2 liter infúziót, 10 ml fentanylt és 100 ml propofolt kaptam
- 1 cm széles csontfűrészlapot használtak a csontjaim szétfűrészeléséhez
- Kevesebb mint 4 cm2 lebenyt ültettek át
- 540(???) db microclipet használtak el belém (180 db-os kiszerelésben van, a számlán pedig háromszoros szorzó. Szerintem 0,3-nak is sok, de 10 frankon nem fogok fennakadni)
- valamiért lidokaint is adtak
- 1,1 mm volt a K-drót átmérője (ez az a cucc, amivel a csavarozás előtt előfúrják a csontokat, a pozícionáláshoz és a tökéletes illesztéshez van rá szükség, szerintem az ortopéd sebészet egyik legjobb találmánya)
- egy 3 mm széles és 4 cm hosszú csavart kaptam
- 90 cm 4.0-s és további 180 cm 5.0-s felszívódó varrattal foltoztak össze. Hogy hova ment ennyi, nem tudom, mert mégiscsak egy lábujjról beszélünk :-)
- a teljes műtős személyzet L-es műtőskabátot hord
- a 42-es lábamra 38-40-es tehermentesítő cipőt kaptam

Összesen 4.987,- franknyi számlát kaptam, ezt persze már rég nem én fizetem, mert úgy május magasságában betelt a biztosítási keretem. Bazmeg, ezek még a melegítő takarót is kiszámlázták.

Az elmúlt másfél év

Akit nem érdekel a rizsa, csak a véres valóság, az idekattintva tunkolhat.

Első műtét

2015. elején éreztem, hogy valami nem az igazi a lábujjammal. Mivel korábban sosem volt ilyen problémám, eltartott egy ideig, mire leesett, hogy valószínűleg a körmöm nőtt be. Akkoriban kezdtem új munkahelyen, így nem akartam hiányozni. Mivel amúgy is volt egy vizsgám Magyarországon, ami már hónapokkal korábban be volt tervezve, úgy szerveztem meg, hogy ott fel is szeleteljen egy sebész. 8:30-kor szállt le a gépem, letettem a táskát anyukámnál, kávéztunk, sütiztünk, vettünk egy pár papucsot, gondolva a műtét utáni órákra, megebédeltünk és besétáltam a rendelőbe. Félórával később már kifelé jöttünk, elmentem vizsgázni, aztán egy japán konyha kurzusra, és ezzel részemről a benőtt köröm téma nagyjából el is lett felejtve. Sajnos a körmöm másképp gondolta, mert kb 2 hónap múlva újra éreztem azt az undok fájdalmat.

Egy esély a pedikűrösnek

Augusztusban, amikor már alig volt cipő, amit elviseltem a lábamon, elsírtam a bánatomat a pedikűrösnek, aki már vette is elő a szikét és kb 10 perc izzasztó cibálás után megszabadított a betolakodótól. Ezúttal a megkönnyebbülés alig pár hétig tartott.

Második műtét

Kb 2 héttel később megjelent a körmöm sarkában valami, ami leginkább kifordult húsnak látszott és folyamatosan vérzett. Muszáj volt megmutatni a háziorvosnak, mert jött az ősz, a végtelenségig pedig nem hordhattam szandált. Ő elmagyarázta, hogy az ékkimetszésnél nem elég, ha a körömágyig vágnak vissza; egész a körömágy alá le kell vágni, illetve a csontig lemenni és a mátrixsejteket is elpusztítani, hogy biztos ne nőjön vissza a köröm. Elküldött sebészetre Usterbe, ahol fintorogtak egyet, mikor meghallották, hogy Magyarországon műtöttek, és megnyugtattak, hogy itt ilyesmi nem fordulhat elő. Előszöris egy hétig antibiotikumot kellett szednem, és újabb egy hétre rá elő is lettem jegyezve műtétre.

A műtét kb 30 percig tartott és az egészből csak a reszelést éreztem és hallottam. Amikor végeztek, bekötöztek, kaptam egy speciális cipőt és már mehettem is. Az éjszaka borzalmas volt, a gyógyszerek ellenére. Másnap még a sebészetre kellett visszamenni kontrollra, ott levették a kötést, megnézték a sebet, ami az erős utóvérzés miatti izgalomtól eltekintve rendben volt. Végül egy nyomókötés azt is megoldotta, én pedig mehettem az utamra. Naponta kellett áztatni és kötözni, nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg tíz nappal a műtét után a sebből kinőtt egy darab köröm.

Harmadik műtét

Visszamentem a háziorvoshoz abban a reményben, hogy hátha mégsem az, de sajnos az volt. Nem volt megfelelő a körömrész eltávolítása, kb 1-2 mm-re kinőtt már a sebből, tehát a csonttól számítva jó 8-10 mm volt. Ez azt jelenti, hogy nem recidíváról van szó, hanem hanyag munkáról. A háziorvos újra elküldött a sebészetre, korrekcióra. Újabb műtét kell, mondta a sebész, de ezúttal nem ambulánsan, hanem nagyműtőben. Hogy miért nagyműtőben, rejtély, semmilyen logikus érv nem szólt mellette. Két héttel későbbre kaptam időpontot, az egynapos sebészetre kellett befeküdnöm. A műtét ugyanúgy zajlott, mint az előző, annyi volt a különbség, hogy rámakasztottak egy halom műszert és kaptam infúziót is. A sebész beadta a lidokaint és némi várakozás után megböködte az ujjamat, hogy érzem-e. Érzem. És fáj is? Nem, de érzem. Az természetes, mondta, és már vágott is. Ráüvöltöttem, hogy hagyja abba, mert mindent érzek. Abbahagyta, várt még egy kicsit és újra belevágott. Akkor már az aneszteziológus szólt neki, hogy hagyja abba, mert a monitoron is látszott, hogy fájdalmaim vannak. Kaptam egy nagy adag fentanylt, amitől kellemes félrészeg állapotba süllyedtem, közben a doki beadott még jópár adag lidokaint a lábamba és innentől nem volt semmi gond. Visszatoltak, kaptam kávét, a vérnyomásomat még nézegették, aztán elengedtek azzal, hogy másnap kontroll, a későbbiekben pedig betadinos áztatás helyett naponta kétszer bő folyóvízzel öblítsem ki.

Ahogy számítottam is rá, az első éjszaka egy rettenet volt. Hatszor keltem fel gyógyszert bevenni, ezek mind csak átmenetileg segítettek, épp csak annyira, hogy vissza tudjak aludni. Reggel mankóval közlekedtem a lakásban, esélytelen volt terhelni a lábamat, sugárzott a fájdalom mindenhova, a sarkamba, a bokámba. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire tud fájni. Az első kontroll most nagyon fájdalmas volt, egy darab géz a majd' félórás áztatás ellenére is a sebben maradt, ezt úgy kellett kirángatni. Hát itt bizony eltört a mécses, de a kisorvos megnyugtatott, hogy nem csoda, ha elfogyott a türelmem, sokmindenen mentem át mostanában. Megjegyezte, hogy a lábujjam még egy kicsit dagadt és kék, de ez ekkora műtét után normális. Napi kétszer kötözzem és áztassam betadinos vízben. Betadinos vízben? Ne folyóvízzel, ahogy a sebész mondta? Nem-nem, betadinos áztatás. Oké. Később, kora délután felhívott a kisorvos, hogy rettenetesen lecseszte a főnöke a betadinos tanács miatt, ne áztassam, mégis inkább folyóvizes öblítés. Ehhez tartottam magam.

Negyedik műtét

A következő két napban a fájdalom egyáltalán nem csökkent, csak mankóval tudtam közlekedni és az éjszakákat sem sikerült rendesen átaludni. Szabályosan rázta a lábamat a fájdalom, ültem az ágyon felpolcolt lábbal és rángatózott a lábam, ahogy hasogatott bele a fájás. A lábujjam színe sem lett szebb és a dagadás sem csökkent. Harmadik napra az addig kékes rész egyértelműen bekékült és egy határvonal kezdett kialakulni a kék és a nem kék rész közt. Csütörtök este felhívtam a kórházat, hogy rendben van-e ez így, neki merjünk-e futni a hétvégének vagy menjek inkább be másnap. Tiszta a seb? Tiszta. Lázam? Nincs. Akkor semmi baj, ne menjek be. Jó, de a fájdalom és a dagadás, és az egész nem javul, hanem romlik... Legyek türelemmel.

Szombaton már nem tudtam lábra állni; amint nem volt felpolcolva a lábam, olyan érzés volt, mintha a lábujjam szorosan be lenne tekerve valamivel és folyamatosan levegőt pumpálnának bele. A határvonal a kék és nemkék rész közt közben éles lett. Bementünk az ügyeletre, ahol azt mondták, hogy fertőzés, szedjek antibiotikumot és folyóvíz helyett térjek át a betadinos áztatásra. Csütörtökön kontroll. Csütörtökig semmi nem változott; felpolcolva oké volt, lábra állni viszont nem tudtam. Csak a fürdőszobai ügyintézéshez keltem fel, olyankor úgy közlekedtem, hogy két kézzel tartottam a jobb lábfejemet olyan magasan, ahogy csak bírtam, közben pedig a bal lábamon ugráltam. A zuhanyozást felváltotta a fürdés, így a lábamat fel tudtam polcolni. A kádba be- és kiszálláskor Gábor segített, az ebédet is ő készítette elő nekem. Kedd estére elkezdett a lázam is felmenni, így nagyjából sejtettük, hogy nem jó felé haladunk. Csütörtök reggel a kontrollon is megmérték a lázam, 1 gramm paracetamol és 400 mg ibuprofen mellett volt 37,7. Benntartottak vénás antibiotikum-kúrára, az volt a terv, hogy napi 6,6 g amoxicillint kapok 4 napon át, aztán meglátjuk. Sínbe tették a lábam, kenetet vettek a sebből és megröntgeneztek. Az első nap este bejött egy ismeretlen orvos, megállt az ajtóban (nem túlzok), ránézett a bekötözött, térdig sínbe tett lábamra és azt mondta, hogy ez nagyon szép, szerinte másnap hazamehetek. Ha ez nem velem történik, nem hiszem el, olyan abszurd volt. Persze szó sem volt másnapi hazamenetelről, akármilyen szép is volt bekötözve a lábam. Viszont mindennap elmondták, hogy sokkal szebb lett. Minden alkalommal visszakérdeztem, hogy ugyan mi lett szebb, mert én az égvilágon semmi javulást nem látok és nem érzek. Hát ők azt látják, nézzem csak meg a sebet, milyen szépen gyógyul. Persze, hogy gyógyul, a seb rendben van, eddig is rendben volt, nem a seb miatt vagyok itt. Mégis, csak a sebre koncentráltak, miközben már az egész lábfejem kékeslila volt. Vasárnapra lement a lázam, abbahagyták az antibiotikumot és megígérték, hogy hétfőn a főorvosi vizit után kiengednek. A viziten a főorvos dobott egy hátast, amikor meglátta a lábamat, közölte, hogy elnézést, de nem megyek én sehova, csakis a műtőbe, méghozzá gyorsan. Át kell öblíteni és ki kell tisztítani az ízületet, nagyon csúnyán be van gyulladva.

A gyorsanból másnap este lett, viszont a műtét után sokkal szebb színe lett a lábujjamnak és a fájdalom is sokat javult. Hosszas könyörgés után péntek reggel hazaengedtek. Mielőtt elindultam volna, még bemasírozott egy csapat orvos, megnézték, óvatosan meg is nyomogatták a lábujjamat az ízületnél, kérdezték, fáj-e, nem fájt. És akkor odajött a csütörtök esti idióta és a lábujjhegyem felől teljes erőből nekinyomta a felső ujjpercemet az alsónak. Felüvöltöttem, ő megjegyezte, hogy igen, kicsit még érzékeny, és ezzel a csapat kivonult, a lábujjam pedig elkezdett újra bekékülni és a következő 2 hónapban úgy is maradt.

Úgy jöttem haza a kórházból, hogy a fájdalom semmit nem javult, az ujjízületem kő-merev volt, de legalább lábra tudtam állni. A bal lábam, köszönhetően a mankózásnak és a sántikálásnak, már hónapok óta nem úgy feküdt a cipőben, ahogy kellett volna. Egy szép napon a nagylábujjam körme megadta magát, nagy fájdalom kíséretében alávérzett, és pár hónappal később levált. Az utolsó kontrollom január 14-én volt, ahol a sebész nagyon meg volt elégedve a művével és beutalt fizikoterápiára, hogy mobilizáljuk azt a merev ízületet. Bele sem mertem gondolni, hogy ez hogy fog megtörténni, végül sehogy nem történt meg, mert a fizikoterápián azt mondták, hogy akkor tudunk nekiállni, amikor teljesen begyógyul a seb.

Újabb műtét, majd, egyszer...

Ez február közepén történt meg, és ahogy a seb lepottyant, ott volt alatta a kis darabka köröm, újra kinőve az akkor már négyszeres hegből. Visszamentem a háziorvoshoz és közöltem vele, hogy Usterbe soha többet nem megyek vissza, ott hentesek dolgoznak, mindegy, hova küld, de oda ne. Egyetértett és beutalt Zürichbe az egyetemi kórház plasztikai sebészetére. Itt volt egy kis kavar, mert másfél hónapon át nem akart megérkezni a - faxon küldött és visszaigazolt - beutaló, viszont utána gyorsan kaptam időpontot. Megvolt a kötelező kioktatás is, hogy benőtt körömmel nem a plasztikai sebészetre kell menni, de akkor már bennem volt a lendület és megkértem az ügyintézőt, hogy a kétségeit a háziorvosommal beszélje meg, nekem csak adjon egy időpontot. Eljött a nap, fél3-ra kaptam időpontot, de már 2-re odamentem. 4 körül kezdtem nagyon ideges lenni és szóvá tettem, hogy én lennék a félhármas beteg. Jaj, pont én következem, mehetek is be a szobába. Bent magamra hagytak és újabb félórát ültem a töküres orvosi szobában. Már komolyan azt gondoltam, hogy ez valami stressz teszt, így szűrik ki azt a pár igazán elszántat, akit később ellátnak. Végül befutott a sebész, nagyon rendes volt, csomót szabadkozott a késés miatt. Ránézett a lábamra és egyből mondta, hogy annak az ízületnek valószínűleg annyi, azt a körömdarabot pedig csak úgy tudja kivenni, ha a csontomból is kivés egy kicsit, hogy biztos minden mátrixsejt eltűnjön, a sok heg miatt pedig elképzelhető, hogy lágyszövet-átültetésre is szükség lesz. Elküldött röntgenre, ami igazolta, hogy a novemberi fertőzés következtében a porc teljesen elpusztult az ízületemben; a csont érintkezik a csonttal, ez okozza a merevséget, a dagadást és az iszonyú fájdalmat. Felírta magának egy sajtpapírra, hogy mit tervez velem, nevetve mondta, hogy ezt most jól elteszi, mert különben elfelejti, lefényképezte a lábamat és megbeszéltük, hogy majd jön értesítés a műtéti időpontról. Addig találjam ki, hogy altatást vagy spinális érzéstelenítéstt kérek.

Nem jött értesítés, így 2 hét után felhívtam a műtéti diszpo telefonszámát, hogy tudnak-e már valamit. Nem tudnak semmit, mert mostanáig még nem lettem lejelentve műtétre. Legyek türelemmel, a doktor úr nagyon elfoglalt, biztos le fog jelenteni. Türelemmel voltam, egy hét múlva szóltam a háziorvosnak, hogy legyen szíves rákérdezni. Ugyanazzal a nővel beszélt, ő még emlékezett is rám, szabadkozott, hogy még mindig nem lettem lejelentve. A háziorvos azonnal felhívta a sebészt is, hogy kérdőre vonja, de ő állította, hogy a találka után azonnal lejelentett. Hogy-hogy nem, másnap megjött az időpont levélben, egy ambuláns műtétre. Felhívtam a diszpot újra, hogy biztos-e, hogy egy ambuláns műtőben, helyi érzéstelenítésben akarnak csontot fűrészelni és bőrt átültetni. Igen, így lettem lejelentve. Hát oké, én viszont ezt így nem vállalom, ragaszkodom az eredeti tervhez. Jó, de akkor tovább csúszik az időpont, mert a nagyműtőhöz hosszú a várólista... Ja, mintha eddig miattam csúszott volna. Kaptam aznap új időpontot, 6 héttel későbbre. Szuper, addig mindent elrendezek a munkahelyen és megszervezem az augusztusi nyaralást.

Májusban két nagy felfedezést is tettem: a jobb (műtött) nagylábujjamban megjelent egy duzzanat, fölötte pedig egy pattanás-szerű valami. A háziorvos - antibiotikum kúra és "várjunk, majd elmúlik" után - felnyitotta szikével és egy darab gumit piszkált ki belőle. A másik történés a bal nagyujjamban volt; a decemberben bevérzett és később leesett körmöm helyén növő új köröm egyből a húsba nőtt. Sebaj, mondta a háziorvos, a sebész megcsinálja a kettőt egyben, minden rendben lesz.

Ötödik műtét

Sajnos a sebész ezt másképp látta; szerinte a benőtt - és ezért feltételezhetően gyulladt - köröm kivágását és egy nagyon komoly sterilitást igénylő csontműtétet elképzelhetetlenül veszélyes lenne egyidőben elvégezni (ki emlékszik még az ambuláns műtéti időpontomra csontfűrészeléshez?), ezért a kapott időpontban kivágja a benőtt körmöt, a nagyműtétre pedig ad új időpontot. Nem repestem az örömtől, de mit tehettem, elfogadtam. Június 8-án megszabadított az idegesítő körömdarabtól, nagyon ügyes volt, még azt sem érzékeltem, hogy matat a lábamnál, csak a hangok alapján tudtam, hogy épp mi történik. Üdítő változatosság volt, hogy most varratokat is kaptam, szám szerint hatot. Tekintettel az előzményekre egy hétig antibiotikumot kellett szednem, a terv pedig az volt, hogy a háziorvos kiszedi a varratokat két héttel a műtét után. Ő viszont megmakacsolta magát, szerinte két hét az kevés, sokat vágtak ki, szét fog nyílni a seb, várjunk még egy hetet. Ez az egy hét pont elég volt arra, hogy a varratok mellett elkezdjen begyulladni a seb. Mikor a háziorvos meglátta, felhördülve kérdezte, hogy mikor kell ezeket kiszedni. Mondtam, hogy egy hete kellett volna,ő maga mondta, hogy várjunk... Ja, igen-igen, jobb így, akkor most kiszedjük gyorsan. Nem ragozom sokáig, a seb a következő egy hétben borzalmas változásokon ment át, a lábujjam megdagadt és a körömágyamból genny folyt. Amikor megmutattam neki, megnyugtatott, hogy ez nagyon szép, ezúttal minden rendben lesz. Ez nem százas... Tudtam, hogy ha a sebészhez visszamegyek, szó nélkül elhalasztja a műtétet, ezért elhatároztam, hogy megpróbálom házilag rendbehozni és ha nem sikerül, még mindig visszamehetek hozzá. Aznap este itthon félórás betadinos áztatás után betadinos steril gézzel durván és kegyetlenül kitöröltem a sebből minden gennyet, amit láttam benne, ezután kiöblítettem Prontosannal és éjszakára csak egy vékony gézlapot tettem rá. A következő három napon ezt naponta kétszer megismételtem. A dagadás nem változott, de a genny eltűnt, ezután pedig nagyon gyors és látványos javulásnak indult. Volt még két hete, hogy rendbejöjjön, és gyönyörűen rendbe is jött. Mire eljött a műtét, már leesőben volt a seb, úgyhogy ez egy abszolút sikertörténet, a svájci egészségügyi ellátás ellenére sikerült rendbejönnöm.

Hatodik műtét

Eljött a július 25., a nagyműtét napja. A sebészemnek július 6-án elküldött és soha meg nem válaszolt e-mailt kinyomtattam és elhatároztam, hogy addig nem megyek be a műtőbe, míg a kérdéseimre választ nem kapok. Hát választ kaptam, de nem lettem okosabb... Az orvosommal nem tudtam beszélni, egy kisdoktor szaladt oda a beleegyező nyilatkozattal. Két kérdés, ami jól megmutatja, mennyi hasznát vettem ennek az embernek:

- Egy nagyobb vágással oldják meg a fűrészelést és a vésést, vagy két kisebb vágásom lesz?

- Ezt most nem tudom megmondani.

- Befizettünk egy útra július 31-től, még amikor a műtét 2 hónappal korábbra volt tervezve, el fogok tudni utazni? (Ezt korábban már megkérdeztem egy másik orvostól, akkor határozott igen volt a válasz)

- Nem mondom biztosra, de szerintem nem lehetetlen.

Miután az összes kérdésemre megkaptam a semmitmondó választ, közölte, hogy a műtét előtti tájékoztatóban is pont ezekről van szó, úgyhogy ha nincs több kérdésem, itt írjam alá, de gyorsan, mert már várnak a műtőben. Azt hiszem, itt követtem el az első olyan hibát, ami egyértelműen az én hülyeségem: elolvasás nélkül aláírtam a nyilatkozatot és a mai napig nem tudom, hogy mi állt benne. Sokszor voltam már Svájcban műtve és eddig mindig rendesen tájékoztatva lettem, a nyilatkozat is mindig nagyon részletes és informatív volt. Igazából nem hiszem, hogy nem írtam volna alá, ha bármi újdonság van benne, de legalább rákérdeztem volna. 7:30-kor betoltak az előkészítőbe, 7:45-kor már aludtam. 11-kor ébredtem, akkor toltak ki a műtőből. Kicsit agyaltam, hogy mi tartott eddig, de utána sokkal fontosabbnak tartottam mindenkinek elmesélni, hogy egyáltalán nem fáj a lábam. A kötelező kétórás megfigyelés után visszatoltak a szobámba. Úgy adtak át, hogy "kicsit hipotenzív, de nem vészes, artrodézis és körömreszekció. Bőrplasztika is szóba került, de végül arra nem került sor". Ebben a boldog tudatban bódulgattam még egy sort, aztán 2-re befutott Gábor és anyukám, hoztak nekem Luxemburgerlit, a nővér pedig szerzett egy sonkás szendvicset. Kérdeztem, mikor mehetek haza, az volt a válasz, hogy tudnom kell enni és inni, felkelni és pisilni, mindezt rosszullét és szédülés nélkül. Én mindent hibátlanul teljesítettem, kivéve, hogy amikor visszaértem az ágyhoz, éreztem, hogy nedves a kötésem és amikor ránéztem, láttam, hogy piros is és egyre pirosabb. Gyorsan visszaparancsoltak az ágyba és ahogy feltettem a lábam, éreztem, ahogy a kötés alatt a talpamon csurog a vér. Egy órán belül sebészt is találtak, aki elkezdte lebontani a kötést, aztán az utolsó réteget inkább nem vette le, azt mondta, már nincs aktív vérzés, így inkább nem piszkálja meg a sebet. Oké, ő tudja, ő a sebész... Rátett a lábamra egy hatalmas nagy új kötést és utamra lettem bocsátva azzal, hogy majd kérjek valamikorra odőpontot. Kérdeztem volna, hogy ez most komoly-e, de nem mosolyogtak, úgyhogy valószínűleg tényleg így gondolták. Onnan helyből felhívtam őket és kértem egy időpontot péntekre :-) Kérdeztem, hogy terhelhetem-e a lábam vagy kell-e mankó, esetleg feküdnöm kell-e. Nem, ebben a speciális cipőben nyugodtan terhelhetem.

Az éjszaka fájdalmak nélkül telt, egy szem ibuprofennel aludtam reggelig, mint a bunda. Délelőtt felhívtak a kórházból, hogy be tudnék-e menni inkább csütörtökön, mert a sebész pénteken nem ér rá. Persze, hogy be. Csütörtökön minimális várakozás után behívtak, a nővér lebontotta a 3 tonna kötést a lábamról, amikor meglátta az átvérzett alsó réteget (ez ugye még a hétfői utóvérzés volt, amit a doki úgy hagyott). Csóválta a fejét, hogy ez nagyon erősen át van vérezve, ezt később a jelentésbe is beleírta. Nagyon úgy tűnt, hogy ez újdonság neki, ami vagy azt jelenti, hogy hétfőn elfelejtették dokumentálni, vagy azt, hogy ő nem volt képben. Utóbbira utal, hogy a mai napig szerinte engem 22-én műtöttek, és ezt írásba is adta... Na mindegy, kérdeztem tőle, hogy megnézhetem-e a sebet, mondta, hogy persze, semmi akadálya, leszedett még pár réteget, meg még pár hálót, mondta, hogy ez most így néz ki és várjak türelemmel, mindjárt jön a sebész. Nézegettem, de nem értettem, miért nem szedett le minden kötést, és egyáltalán milyen kötés ez, olyan, mintha belőlem indulna ki és úgy lenne a lábam köré csavarva. Fényképeztem bőszen, mondván, hogy majd itthon kielemzem, mi ez. Azt sem értettem, hogy miért van a lábujjam tövétől a lábfejem felé egy 6-7 centis vágás, de így legalább összeállt a kép, hogy akkor ezt a fájdalmat éreztem én az elmúlt napokban. Befutott a sebész, kérdezte, hogy hogy tetszik, és elkezdte magyarázni. Gyorsan lelövöm a poént, nem volt már kötés a lábamon, az, amit láttam, az a lábujjam volt, a maga teljes valójában, kb 5 cm magasra feldagadva, a belőlem kiinduló, "rátekert kötszer" pedig a lebenyplasztika eredménye volt, ezért kellett a másik vágás, amit nem értettem. Onnan vágták ki a bőrt az alatta levő zsírszövettel együtt és fordították át az ujjamra. Az ujjam hegyén egy pici kis vágás mutatta, hogy hol hajtották a csontomba a csavart. Szóval mégis volt bőrátültetés... Igen, a sok hegszövet eltávolítása után ő úgy ítálte meg, hogy ez magától nem tudna begyógyulni. Oké. Vannak fájdalmaim? Nincsenek, sőt, a lábujjamat egyáltalán nem érzem. Ez természetes, rengeteg ideg át lett vágva. A lábujjam alsó részén és a tetején szabadon van a hús, meglátjuk, hogy ez begyógyul-e vagy szükség lesz további bőrátültetésre. A lebeny felső része kicsit szürke, reméljük, nem hal el, mert ha igen, akkor új vastag lebeny kell. Ne utazzak el, ha lehet, ő biztos nem tenné a helyemben. Amúgyis naponta át kell kötnöm. Mi, ezt??? Én ehhez hozzá nem nyúlok, rá sem bírok nézni! Igen, naponta, nekem, és egy hét múlva kontroll. Hát volt mit emésztenem... Ami utazást át lehetett tenni, áttettük, a többit buktuk. Lassan leesett, hogy mekkora műtétem volt valójában és mi tartott ilyen sokáig. Utánaolvastam annak is, hogy ilyen műtét után 10 napig szigorúan feküdni kellett volna, felpolcolt lábbal. Azt is megtaláltam, hogy bármilyen vérzés a lebeny felszakadását jelentheti és azonnal meg kellett volna keresni a forrását és szükség esetén rendbehozni. Azt is írja kivétel nélkül minden bőr- és lebenyátültetéssel foglalkozó oldal, hogy a beteget fel kellett volna készíteni a látványra. Nos, engem azzal készítettek fel, hogy nem is szóltak róla, hogy volt lebenyplasztikám, aztán amikor leszedték az összes kötést, kimentek a szobából és 15 percre magamra hagytak. Annak is utánaolvastam, hogy kiütés esetén mindenképp szólni kell az orvosnak. Kész mázli, hogy pont a kontroll előtti este jelentek meg a kiütéseim.

Az asszisztens szerint az a kötszertől lesz, nem is kell megemlíteni az orvosnak. Mostanra viszont már megtanultam, hogy akkor járok a legjobban, ha a bagatellizáló tanácsaikat és megjegyzéseiket elengedem a fülem mellett. Megemlítettem és megmutattam a dokinak a kiütéseket, aki ettől nagyon ideges lett, mert ez sajnos a titánium-allergia egyik korai jele is lehet. Mindenképp figyelni kell és ha romlik, akkor végső esetben ki kell cserélni a csavart. A lebeny nem romlott, sőt, valamivel szebb lett, ennek nagyon örültünk. Kontroll egy hét múlva.

A kiütéseim nem lettek szebbek, sőt, foltokban elkezdett foszlani a helyükön a bőr, nagy sebeket hagyva. A lebeny megint ronda, de türelem, ez egy hosszú folyamat, ne adjuk fel. Új kötszert és új krémet kaptam, ezzel kell kenni, az asszisztens szerint mostmár elég kétnaponta kötözni. Viszakérdeztem, ezek szerint legközelebb holnapután kell kötöznöm? Igen. Oké. Hát ez nem volt egy jó ötlet, hosszas áztatás után jött le a kötés, ilyen még nem volt a műtét óta, hogy beleragadt volna, nem is szabad neki, a lebeny egy nagyon érzékeny jószág. Visszatértem hát a naponkénti kötözéshez. Amikor mondtam a dokinak, hogy kétnaponta kellett volna, azt mondta, eszembe ne jusson ilyet csinálni.

Az utolsó kontroll most csütörtökön volt, a lebeny nem az igazi, a kiütések egyre rondábbak, így a sebészem sürgősséggel kért bőrgyógyászati konzíliumot és csináltatott egy röntgent is. Azt hiszem, arra készül, hogy ki kell venni a csavart. Most várom, hogy időpontot kapjak a bőrgyógyászatra, aztán meglátjuk.

Bevezető és lelki felkészítő

Kértétek, megírom :-) Az eddigi történéseket egyetlen hosszú posztban írom meg, az új fejlemények pedig majd jönnek sorban. Novembertől kezdve fényképeztem is, ezért tessék felkészülni, lesznek véres és gusztustalan képek. Hogy a gyengébb gyomrúak is olvasni tudjanak, ezeket a képeket nem illesztem be, hanem linkelem.