Unscrew update

Az előző posztban emlegetett műtét az orvosok betegsége miatt el lett halasztva 2 nappal (igazából felhívtak november 27-én, hogy lehetne-e a műtét MÁSNAP, de én akkor épp Amerikában voltam, így megegyeztünk abban, hogy nem), így tegnap került rá sor. Nagyszerű és tanulságos napot töltöttem a kórházban megint, 7-re mentem, 8-kor már toltak is a műtőblokkba, aztán 9-ig szöszmötöltek velem az előkészítőben. De ez nem az ő hibájuk volt, meg nem is az enyém, egyszerűen ennyi ideig tartott. Most ilyen idegpálya-blokkolásos érzéstelenítést találtak ki nekem, én meg kísérletező alkat vagyok, úgyhogy belementem. Ezt úgy csinálják, hogy hasra kell feküdni, ultrahanggal 10-15 percen át belövik és megjelölik az idegpályát (hátul, térd fölött kicsivel). Ezalatt kaptam branült a kezembe és meggyőztem az aneszteziológust (aki finn, ez bőven szolgáltatott smalltalk témát), hogy nem, nem indítja el a bekészített propofolt, mert nem akarok elaludni. Azt mondta, jó, akkor csak egy kis fentanil, és mire szólhattam volna, már be is nyomta. Ezután kicsit részeg lettem, így oldottabban ment a beszélgetés, kérdezte, h honnan tudtam, h propofol van bekészítve, mondtam, h hát egyrészt fehér a cucc a csőben, ő pedig aneszteziológus, mi más lenne, másrészt oda van írva az infúziós pumpa kijelzőjére, hogy PROP, ahogy az is, h TCI, amiből nekem egyértelmű az is, hogy teljesen el akar altatni. Aztán innentől a munkámról beszélgettünk :-)) Ezután megkaptam az injekciót az idegeimbe / mellé / közé, és lassan, kb 25 perc alatt teljesen lebénultam térdtől lefelé. Ezután kezdődött a mutatvány, aminek valamiért a kalapálás is része volt, így egy bizonyos ponton úgy döntöttünk az újdonsült finn barátnőmmel, hogy mégis ad nekem a propofolból. Kaptam egy csinos oxigénmaszkot és tök jót aludtam.
Ez volt a nap simábbik fele. Olyan 2 körül már egészen magamhoz tértem, a lábam továbbra is béna volt, így tök boldog voltam, nem fájt semmim, kiszolgáltak, Gábor is befutott egy tejszínhabos kávéval, ami isteni volt, annak ellenére, hogy a kávé helyett a tejszínhabos csészébe szórtam a cukrot (dammit fentanyl!). Ezután viszon odajött a nővérke, aki reggel óta sürgött körülöttünk és nagyon-nagyon aggódva megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam neki, hogy továbbra is jól, éppúgy, mint 5 perccel korábban. Hát merthogy baj történt. Összenéztünk Gáborral, nagy baj nem történhetett, a jobb lábam van bekötve, mindkét csavart egészben megkaptam, mégis mi a franc baj lehet? Hát hogy az előbb kaptam ugye megint egy antibiotikumot vénásan, amit az ágyszomszédnak kellett volna megkapnia. Oké..., hát akkor kapja meg ő is és kész, mondtam volna... És hogy hát én az infúzió két összetevőjére is allergiás vagyok az Allergiepass-om szerint. Szóval most ha nem bánom, meg akkor is, ha bánom, a nap hátralevő részében 15 percenként basztatni fognak vérnyomás, pulzus, O2 szint és hő tekintetében, de VALÓSZÍNŰLEG hazamehetek este. Az anyátok. Ennyit a délutáni alvásról. Ja és amúgy, mert ez számomra nélkülözhetetlen info, a nővérke, aki beadta a rossz infúziót, kint zokog. Nagyszerű, érezzem magam duplán szarul... Olyan abszurd volt az egész, hogy ha Gábor nem lett volna ott az esetnél, magam sem hittem volna, hogy ezt nem csak álmodtam.
Ezután, szerintem nem meglepő módon, a hírhedten alacsony vérnyomásom és pulzusom, a hőmmel együtt elkezdett mérésről mérésre felfelé kúszni, amitől a nővérkék bepánikoltak, de megegyeztünk abban, hogy ez nem allergiás reakció, hanem stressz, amit egyébként ők okoztak. Végül délután 5-kor, 118/80-as vérnyomásnál, 75-ös pulzusnál és 37,3-as hőnél megegyeztünk abban, hogy a jelek szerint életben vagyok, úgy néz ki, hogy így is maradok, úgyhogy hozzák akkor azokat a papírokat, hogy hazamehessek.
Hozták is, én pedig mindent végigolvastam, amin ők nagyon meglepődtek. Szóltam, hogy a zárójelentés szerint 2 hétig kéne Clexane-t szúrnom, de a recepten csak egy hetet írnak, amire teljesen elképedtek, hogy hú, hát tényleg. Gyorsan hívták a gyógyszertárat, hogy kétheti Clexane-t hozzanak, és a receptet is kijavították. Befutott a patikai futár, rengeteg kötszerrel, fájdalomcsillapítóval, és egy 10-es csomag Clexane-nal. Kérdeztem, hogy hogy osszam ezt el, hogy két hétre elég legyen, de nem értékelték a humoromat, helyette kioktattak, hogy van még a csomagban 4 darab külön, mert direkt úgy kérték. Kértem, hogy mutassák meg, hol van, sajnos ők sem találták. Felvetettem, hogy akkor nézzük meg, mi lett kiszámlázva és ha csak 10 darabot számláztak ki, akkor felejtsük el egymást, meg fogom tudni oldani azt a 4 napot. Szerencsére kiszámlázva is csak 10 volt (szóval alapjaiban cseszték el a dolgot, nem csak félig), úgyhogy végre lelécelhettünk Gáborral.
Eltekintve amúgy ezektől a bénázásoktól, nagyon szuperül kezelték a helyzetet, azonnal szóltak, dokumentálták, lesték a kedvemet, ahogy feljebb írtam, ágyhoz hozták a felírt gyógyszereket, sőt, a sírós nővérke bejött személyesen bocsánatot kérni és hozott egy szívecskés Lindt csokit.
Végül úgy jöttem el este 6 után, hogy megkaptam, amiért mentem, a többi meg, ha úgy nézzük, bónusz :-)