Szépen összeforrt a csontom, ezt mutatta a múlt keddi CT, a dokim elő is jegyzett csavartalanításra. Azt mondta, erre a hétre szervezi, végül november 30. lett belőle. Nem bánom, ez a hét elég valószínűtlennek tűnt, ismerve a kórház tempóját, a jövőhét miattam lett volna esélytelen, így az azutáni hét szinte ideális. A két seb közül az egyik közben begyógyult, aminek nagyon örülök. Még nagyon vékonyka rajta a bőr, ezérz a kötözésnél még azt is ki kell szépen párnázni, de legalább begyógyult. Újabb lépéssel távolabb a rettegett bőrtranszplantációtól. A másik seb is alakul, a sebészem tapsikolt örömében, amikor meglátta. Addig tépkedték róla a sebet, amíg szépen vérzett, ez azért fontos, mert nem akarunk újabb szövetnekrózist, ezért mindig élő szövetnek kell felül lennie. Ez egy nem túl kellemes művelet; mivel a lebeny elhalása után maradt seb elég mély, és újabban kezd az érzéketlenség eltűnni, pont olyan érzés, mintha elevenen megnyúznának. A jó hír, hogy ezt itthon már nem kell csinálnom, amikor pedig legközelebb ilyenre vetemednek, szépen el lesz érzéstelenítve a lábujjam.
A jogsegélybiztosításom nem szolgált jó hírekkel; Svájcban nemcsak a fogyasztóvédelem szar, de a jogrendszer sem az áldozatot védi. A lényeg, hogy tökmindegy, hány gumikesztyűt és gumicsizmát felejtettek bennem, hány hónapig kaptam ugyanazt az antibiotikumot, bármi eredmény nélkül, hányszor cseszték el a műtétemet; amíg én, a beteg, nem tudom bizonyítani, hogy az orvosok valamit rosszul csináltak, addig semmi esélyem. Ez olyan szinten abszurd, hogy szavaim sincsenek rá, így nem is pazarlom rá a sorokat, hagyom, hogy mindenki levonja a levonnivalót. Én, a beteg, aki lehetek hegesztő szakmunkás, tehenészlány, orvos, buszsofőr vagy szakács, bizonyítsam be, hogy az orvosok nem azt tették az adott helyzetben, amit a szakma szabályai diktáltak.
Egy aktuális fotóval búcsúzom és hagyom a tartalmat ülepedni.
